Talán semmi sincs szebb a világon, mint találni egy embert, akinek lelkébe nyugodtan letehetjük szívünk titkait, akiben megbízunk, akinek kedves az arca, elűzi lelkünk bánatát, akinek egyszerű jelenléte elég, hogy vidámak és nagyon boldogok legyünk.

Eljön az az idő, amikor fel fog tűnni, ha a tükörbe nézel, hogy az a csillogás, ami egykor a szemedben volt, már régen eltűnt. Már nem úgy látod a világot, mint egykor, már nem várod a csodákat, pusztán a sivár és kopár tényeket látod, amik villámként képesek átcsapni rajtad. De téged ez már cseppet sem izgat. Tudod nagyon jól, hogy ez a világ sajnos ilyen. Nem fogsz megbízni senkiben, és ezzel azt is képes vagy őrületbe kergetni, akit valójában szeretsz. Az ifjúkori szerelem már rég a múlté. Nem fog annyira lelkesíteni semmi a világon, mint régen, mert tudod, hogy semmi sem olyan fontos és nagyszerű, mint azt egykor hitted. A világ meghal benned, és vele halsz te is. Megölted a lelked egy tollvonással.

Te és én ugyanazok vagyunk. Amikor a szemedbe nézek - tudod ezt. Amikor a szemembe nézel - tudom ezt.

‎Néha csak egyetlen másodpercet kapsz az élettől, hogy megmond a másiknak, mit érzel. Ne szalaszd el!

Ha te mellettem vagy, a nap szebben ragyog!

Azt is tudom, hogy minden eddigi életemet azzal töltöttem, hogy téged kerestelek. Nem olyat, mint te vagy, hanem téged, mert lelkeinknek találkoznia kellett.

Amikor mellém bújik, nem húzódom el. Csak lehunyom a szemem és hagyom, hogy a fájdalma átfolyjon rajtam, és keveredjen az enyémmel, nyers, mély, végtelen fájdalom. Összeölelkezve sírunk, beszélgetünk, ahogy már rég kellett volna tennünk. Ha közelebb engedtem volna magamhoz. Ha nem löktem volna el.

Lehet, észre sem veszed, hogy aki tétlenül melletted ül, halálosan sóvárog egyetlen ölelésedért és bármit megtenne egyetlen csókodért.

Minden nap elmegyünk mellettük, de soha nem nézünk rájuk. Nem akarjuk látni a szomorúságot a tekintetükben. A vágyódást a szívükben. A magányt a szemükben. De néha meg kellene állnunk, hogy ránézzünk ezekre a zárkózott emberekre. Miért? Ha elég jól megnézzük, talán felismerjük őket.

- Szerinted van ennek értelme?
- Nem kell, hogy legyen, az csak megtörténik, mint mikor először meglátsz valakit csak úgy, elmegy melletted az utcán, és egymásra néztek egy pillanatra. Létezik egy ilyen felismerés, mintha tudnátok valamit, aztán a másik elmegy, és már túl késő bármit is csinálni. És sohasem felejted el, mert ott volt, és te elengedted. Azt gondolod: "És ha megálltam volna? Mi van, ha megszólítom? Mi van? Mi lett volna?" Talán csak párszor van ilyen az életben.
- Vagy egyszer.

Nem abban áll egy ember valódisága, amit neked kimutat, hanem abban, amit nem tud kimutatni. Ha tehát őt meg akarod érteni, ne hallgass arra, amit mond, hanem sokkal inkább arra figyelj, amit elhallgat.

Már semmi más nem akarok lenni, mint aki vagyok. De kicsoda-micsoda vagyok hát? A válaszom: végösszege vagyok mindannak, ami előttem történt, mindannak, ami voltam, amit láttam, amit tettem, és mindannak, amit velem tettek. Mindenki és minden vagyok, akinek és aminek létét a világban befolyásolta az én létem. És mindaz én leszek a halálom után is, ami másként történt volna, ha én nem vagyok.

Szeretnéd elérni és tudnád szeretni, de nem lehet elérni, mert nem enged szeretni.

Lehetsz okos, lehetsz buta, lehetsz szép vagy csúnya, lehetsz gazdag vagy szegény, de sosem lehetsz elég jó annak, akiért bármit megtennél.

Olyan furcsa már higgadt fejjel végig gondolva, hogy nekem még ilyen bunkóként is kellettél volna.

Nem akarok úgy felébredni egy nap, hogy ráébredjek: már túl késő ahhoz, hogy megtegyem azokat a dolgokat, amiket akartam.

Amikor az én magánszívem és a te magánszíved rádöbben, hogy együtt!... Amikor rájövünk, hogy benned is, bennem is van egy fájdalmasan különálló, de mégis összetartozó, széttéphetetlenül közös Élet, és ettől ver a szívünk - ez a szeretet.