Talán semmi sincs szebb a világon, mint találni egy embert, akinek lelkébe nyugodtan letehetjük szívünk titkait, akiben megbízunk, akinek kedves az arca, elűzi lelkünk bánatát, akinek egyszerű jelenléte elég, hogy vidámak és nagyon boldogok legyünk.

De amikor vele voltam, a fájdalom egy csapásra elmúlt. Mintha csak gyengéden átölelt volna a szívével. Vele boldognak éreztem magam.

Örökre szívembe zártalak!

Ha valaki a szívembe lát, tudja, hogy miért bízom rád, mit féltve őrzök rég. (...) Egy szót sem szólok, mégis látod, ha valami nem jó vagy éppen bántó, nem kell tudnod, elég, ha érzed, és minden rossztól a szíved véd meg.

Törött szárnnyal nem lehet mégis megpróbálok repülni. Elszállni a szívedig és a közepébe kerülni.

Minden nap elmegyünk mellettük, de soha nem nézünk rájuk. Nem akarjuk látni a szomorúságot a tekintetükben. A vágyódást a szívükben. A magányt a szemükben. De néha meg kellene állnunk, hogy ránézzünk ezekre a zárkózott emberekre. Miért? Ha elég jól megnézzük, talán felismerjük őket.

Annyi emberrel találkozunk az életben, de csupán néhány gyakorol nagy hatást szívünkre és lelkünkre. Ők azok, akik kitöltik gondolatainkat, s akik mindig fontosak maradnak számunkra: igaz barátaink.

Az az ember, akit bennem szeretsz, természetesen jobb nálam: én nem olyan vagyok. De te szeress, és én majd igyekszem, hogy jobb legyek önmagamnál.

Én vagyok én,
Ha csendre vágysz, az vagyok én,
Az leszek melletted,
Belopódzok halkan a szívedhez.

A szeretet nem akkor nyilvánul meg szívedben, amikor melletted van, akit szeretsz, hanem akkor, amikor azt hiszed, elvesztetted.

Az ember azért szeret, mert szeret. Nem kell hozzá semmi indok.

‎Ha szívedben sok a bánat, ne meséld el fűnek-fának. Mindegy, hogyha fáj vagy vérzik, ne szólj semmit, úgysem értik.

Nagyon nehéz szívből adni, ha nincs akihez szóljon.

Önmagamról megfeledkezve féltem őt, tudván, hogy elvesztése egyben az én vesztem is. Ha elvennéd tőlem, megvakítanál. Megvakítanád szívemet, lelkemet: arra kényszerülnék, hogy ne lássam többé az élet, a Világ szépségét.

Vannak, akik inkább a szívükre hallgatnak, és nem arra, amit mások diktálnak. Ritkán találkozni ilyen emberekkel, de ők azok, akik emlékeztetnek arra, hogy ha elindultál az utadon, ne tántorítsanak el a kétségek és gyötrelmek, hogy jó abban hinni, hogy nincs "nem tudom", hogy nincs "úgyse sikerül" vagy "lehetetlen". Ők emlékeztetnek minket arra, hogy jó elhinni, a lehetetlen nem létezik.

Néhány ember belép az életünkbe, lábnyomokat hagy a szívünkön és onnantól kezdve soha többé nem leszünk a régiek.

Megtanítottál élni, és azt is megtanítottad, hogy szerethet igazán az ember. Megmutattad a célomat, és valódi álmaimat. Mindezt tudtomon kívül. Meg kell hagyni, értesz a szívemhez.

Elkapta a pillantásomat és visszamosolygott. De vajon tudja, hogy a szívemet is megkapta ezzel?

Amikor az én magánszívem és a te magánszíved rádöbben, hogy együtt!... Amikor rájövünk, hogy benned is, bennem is van egy fájdalmasan különálló, de mégis összetartozó, széttéphetetlenül közös Élet, és ettől ver a szívünk - ez a szeretet.