Egyre inkább az az érzésem, hogy az életünk egyetlen mondat, csak nem tudjuk kimondani, hogy mi az. (...) A nagy találkozások, a lélek közeli pillanatok mindig azok voltak, amikor valakit megszerettem. Az igazi csoda a barátság, a valódi, emberközeli kapcsolat, amikor egyszer csak repül velünk az idő, és az az érzésünk, hogy mi már valahol találkoztunk. Néha egy pillanat többet ér, mint egy egész esztendő.

Kérlek, higgy, hogy neked higgyek,
Kérlek, bízz, hogy bízhassak én!
Kérlek, szólj, hogy hozzád szóljak,
Kérlek, élj, hogy élhessek én!

Mindenki változik, csinálom mit élet adott, tudod rosszat ad ki csak rosszat kapott, látod így leszünk te és én ugyanaz, nem vagyok jó és te sem vagy az.

Hiszek abban, hogy bizonyos emberek nem véletlenül lépnek be az életünkbe.

Minden nap elmegyünk mellettük, de soha nem nézünk rájuk. Nem akarjuk látni a szomorúságot a tekintetükben. A vágyódást a szívükben. A magányt a szemükben. De néha meg kellene állnunk, hogy ránézzünk ezekre a zárkózott emberekre. Miért? Ha elég jól megnézzük, talán felismerjük őket.

Szoktál néha egy képet nézegetni magadról, és meglátni egy idegent a háttérben? Ez elgondolkodtat, vajon hány idegennek vannak képei rólad...? Más emberek életének mennyi pillanatának lettünk részesei? Csak gondolj bele. Lehet, hogy valaki életének fontos része vagy, úgy, hogy nem is tudsz róla.

Ha néha napján összezördültök, nem azt jelenti, hogy nem szeretitek egymást, hanem azt, hogy fontosak vagytok egymás számára! Hiszen az ember nem idegesíti magát olyasmin, ami nem érdekli.

Az az ember, akit bennem szeretsz, természetesen jobb nálam: én nem olyan vagyok. De te szeress, és én majd igyekszem, hogy jobb legyek önmagamnál.

- Szerinted van ennek értelme?
- Nem kell, hogy legyen, az csak megtörténik, mint mikor először meglátsz valakit csak úgy, elmegy melletted az utcán, és egymásra néztek egy pillanatra. Létezik egy ilyen felismerés, mintha tudnátok valamit, aztán a másik elmegy, és már túl késő bármit is csinálni. És sohasem felejted el, mert ott volt, és te elengedted. Azt gondolod: "És ha megálltam volna? Mi van, ha megszólítom? Mi van? Mi lett volna?" Talán csak párszor van ilyen az életben.
- Vagy egyszer.

Nem abban áll egy ember valódisága, amit neked kimutat, hanem abban, amit nem tud kimutatni. Ha tehát őt meg akarod érteni, ne hallgass arra, amit mond, hanem sokkal inkább arra figyelj, amit elhallgat.

Méltatlanul bízunk, méltatlanul adunk, méltatlanul hiszünk, méltatlanul szeretünk minden egyes nap, mert olyannyira nagyon azt szeretnénk, ha igazán létezne mindaz, amit elképzeltünk. És mégsem. Egyszer aztán nem bízunk és nem hiszünk többé, akkor sem, ha méltó volna, mert már olyannyira belénk ég a méltatlanság-érzés, a méltatlanság-félelem, hogy elveszítjük a bízás-hívés képességét.

Néha csak egyvalaki hiányzik, mégis az egész világ néptelennek tűnik.

Tudod, minden embernek van valakije, aki ügyésze, ellenőre, bírája, ugyanakkor kissé cinkosa is abban a rejtelmes és félelmes perben, ami az élet. Ez az ember a szemtanú. Ő az a valaki, aki teljesen lát és ismer téged. Minden, amit csinálsz, kissé az ő számára is készül, mikor sikered van, ezt gondolod: "Vajon ő elhiszi-e?" A szemtanú a háttérben áll, életünk hosszat. Kényelmetlen játszótárs az ilyen. De szabadulni nem tudsz, talán nem is akarsz tőle.

Momentán lehet, hogy jobb neki, hogy nincs a közelemben. Széttépném. Azt hiszem.

Ha valaki belép az életedbe, hagyd. Köszöntsd, bárki is az, élvezd, amit hoz, még ha csak rövid időre is. Ha menni akar, engedd el! Értsd meg, hogy a távozása nem tőled függ, egyszerűen csak eljött az ideje.

Néhány ember belép az életünkbe, lábnyomokat hagy a szívünkön és onnantól kezdve soha többé nem leszünk a régiek.

Amikor minden nap látod az embereket, elfelejted mondani nekik, mennyit jelentenek a számodra.

Néha amikor azt mondom: 'Jól vagyok!', azt akarom, hogy valaki nézzen a szemembe és azt mondja: 'Mondd az igazat!'.

Ő éli a mindennapjait, nélkülem. Én élem a mindennapjaim,gondolatban vele. Igazából azonban egy egész világ választ el minket, és a távolság csak nőni fog.