Eljön az az idő, amikor fel fog tűnni, ha a tükörbe nézel, hogy az a csillogás, ami egykor a szemedben volt, már régen eltűnt. Már nem úgy látod a világot, mint egykor, már nem várod a csodákat, pusztán a sivár és kopár tényeket látod, amik villámként képesek átcsapni rajtad. De téged ez már cseppet sem izgat. Tudod nagyon jól, hogy ez a világ sajnos ilyen. Nem fogsz megbízni senkiben, és ezzel azt is képes vagy őrületbe kergetni, akit valójában szeretsz. Az ifjúkori szerelem már rég a múlté. Nem fog annyira lelkesíteni semmi a világon, mint régen, mert tudod, hogy semmi sem olyan fontos és nagyszerű, mint azt egykor hitted. A világ meghal benned, és vele halsz te is. Megölted a lelked egy tollvonással.

Még mindig szeretlek, nem tudom kifejezni szebben. Már csak ennyire vagyok képes, már csak ennyi telik tőlem. Dallamok mögé rejtőzőm mert mind idáig féltem. Talán utoljára mondom el mit érzek, de ez így marad.

Amikor mellém bújik, nem húzódom el. Csak lehunyom a szemem és hagyom, hogy a fájdalma átfolyjon rajtam, és keveredjen az enyémmel, nyers, mély, végtelen fájdalom. Összeölelkezve sírunk, beszélgetünk, ahogy már rég kellett volna tennünk. Ha közelebb engedtem volna magamhoz. Ha nem löktem volna el.

S ha egyszer visszagondolsz, emlékezz majd rám! És hidd el, hogy jobb lesz majd talán. Én is gondolok rád, utam bármerre jár. És bízom, hogy jobb lesz majd talán.

Nem tudhatod mit érez a nő, amikor rájön, hogy senki nem szereti igazán, és csak akkor él, amikor lecsukja a szemét, és álmodik. Az álmok még mindig biztosan állnak.

Minden nap elmegyünk mellettük, de soha nem nézünk rájuk. Nem akarjuk látni a szomorúságot a tekintetükben. A vágyódást a szívükben. A magányt a szemükben. De néha meg kellene állnunk, hogy ránézzünk ezekre a zárkózott emberekre. Miért? Ha elég jól megnézzük, talán felismerjük őket.

Bármit is tettünk nem változhat már, az igazság fáj. Elárultál! Hazugságokból élsz, az alázattól félsz, a barátságot hagyjuk, mindegy merre mész!

Tudod, utállak. Utállak, mert elfelejtettél! És tudod, sohasem fogok megbocsátani. Nem bocsátom meg, hogy hiányoztál.

Csak várni tudok rád. Nem tudok mit mondani, csak nézni hulló könnyeid. Csak szeretni tudlak. Nekem sokkal könnyebb a fájdalom, mint a felejtés.

Itt ülök, húznám vissza őt, erősen, kétségbeesetten, meg akarom tartani őt magamnak, el akarom még neki mondani, hogy ne menj, nélküled oly kegyetlen ez a világ számomra, de gyengéden rám néz, és nem tudok megszólalni.

- Szerinted van ennek értelme?
- Nem kell, hogy legyen, az csak megtörténik, mint mikor először meglátsz valakit csak úgy, elmegy melletted az utcán, és egymásra néztek egy pillanatra. Létezik egy ilyen felismerés, mintha tudnátok valamit, aztán a másik elmegy, és már túl késő bármit is csinálni. És sohasem felejted el, mert ott volt, és te elengedted. Azt gondolod: "És ha megálltam volna? Mi van, ha megszólítom? Mi van? Mi lett volna?" Talán csak párszor van ilyen az életben.
- Vagy egyszer.

Eddig mindig azt mondtam, hogy nem érdekel, ha nem törődsz velem, hogy az a sok fájdalom, amit okoztál, már kioltott bennem minden érzést irántad. De tegnap óta tudom, hogy ez nem így van. Őrülten szeretlek, és tudom, hogy szeretsz, és azt is tudom, hogy nem tudod kimutatni, csak ha melletted vagyok. De messze élünk egymástól, ez így nem mehet tovább. Én hiába akarlak szeretni téged, ha te nem hagyod. Fáj, hogy így kell vége lennie. Mindenáron be akartam bizonyítani, hogy a mi szerelmünk más, és hogy te is más vagy, mint a többi férfi. De te nem hagyod. Nem tudok mit tenni, nem tudok várni, nem akarok szenvedni, és legfőképp nem akarok felejteni.

Nincs annál rosszabb, mikor azt érzed, hogy nem voltál elég jó annak, aki neked az egész világot jelentette.

A lány, aki sebezhetetlennek tűnt, megtört. A lány, aki annyira erősnek látszott, összeomlott. A lány, aki mindig nevetett, most zokogott. Aki sosem hagyta abba a próbálkozást, most végleg feladta.

Én tudtam azt, hogy nem tart örökké semmi, nekünk is egyszer búcsúzni kell.

‎Ha szívedben sok a bánat, ne meséld el fűnek-fának. Mindegy, hogyha fáj vagy vérzik, ne szólj semmit, úgysem értik.

Aki marad, annak fáj jobban!

Ha valaki belép az életedbe, hagyd. Köszöntsd, bárki is az, élvezd, amit hoz, még ha csak rövid időre is. Ha menni akar, engedd el! Értsd meg, hogy a távozása nem tőled függ, egyszerűen csak eljött az ideje.

Semmihez sem kell nagyobb bátorság, minthogy nevetés mögé rejtsük szomorúságunkat.

Szeretnéd elérni és tudnád szeretni, de nem lehet elérni, mert nem enged szeretni.