Annyi gond és probléma van a világban, annyi ezerszer súlyosabb dolgok történnek máshol, mégis úgy érzi néha az ember, hogy a sajátjánál fontosabb nem létezhet. Így van ez most is. Néha elfog a bűntudat, mert vannak, akiknek sokkal rosszabb, de hamar elterelem ezt, hisz igen is, nekem most ez a legfontosabb, így van rendjén. Semmi másra nem tudok gondolni sem, csak I-re, képtelen vagyok elterelni a gondolataimat, hisz ahogy telnek a napok, egyre jobban azt érzem, hogy végleg elvesztem. Még nem történt meg, vagy csak még bennem nem tudatosult, de még látom a reményt, hiszek benne, hogy jóra fordulhat minden, bízom a barátságunk erejében, amiről ő talán már le is mondott, hisz látszólag könnyű szerrel tépett ki az életéből és úgy tesz, mintha nem hiányoznék neki egyáltalán. Én ezt gondolom. Nem. Inkább reménykedek benne, hogy csak így tesz és nem így van. Nélküle nem élet az élet. Képtelen vagyok azóta megnyugodni. Semmi nem jó, semmi. Nem tudom jól érezni magam, nem találom a helyem, mocskosul egyedül érzem magam, s közben persze azon őrlődöm, hogy lehettem ekkora szerencsétlen, hogy tönkretettem azt, ami számomra mindennél fontosabb és a legtöbbet jelenti az életemben. De nem adom fel, nem hagyhatom veszni ezt az egészet, mert ő az egyetlen korombeli barátom, akiben teljes mértékben meg tudok bízni, mindent el tudok neki mondani, jól érzem magam vele, szükségem van rá, nagyon szeretem és bármire képes lennék érte! Nem tudom megérteni, hogy neki csak így ennyi volt ez az egész, én meg belehalok a fájdalomba, amit érzek, mikor meglátom. Nem szól hozzám és tudom, hogy van megoldás, csak nem jöttem rá, hogy mi, eddig bármit tettem, nem segített. Bárcsak beleláthatnék a fejébe..
Bármit megtennék, hogy ezt helyre hozhassam! BÁRMIT!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése